Egy
összekulcsolt kéz
Kilátástalan helyzetekben az ember
kétségbeesett döntéseket hoz, így telt ő is. Valami olyasmivel
próbálkozott, amit még soha nem csinált.
Furcsa volt. Szokatlan, de mégis megtette. Ő, aki soha nem hitt
semmiben most az ágy lábánál térdelt és imádkozott. Vagy
legalább is megpróbálkozott…. Elméletben tudta mit kell
csinálni, térdet hajtani, kezeket összekulcsolni, szemeket
behunyni, és őszinte szavakat mormolni. Igen, ez az, amit csinálni
akart, de valahogy még sem ment. Egyre másra csak azt kérdezte
magától, hogy mégis mi a fenét csinál. Gyötrődve nézett a
kézére mintha csak most látná először. Görcsösen
összeszorította az ujjait, ahogyan az erőlködéstő felbőszülten
próbálkozott mondani valamit, de a szavak csak nem jöttek. Nézte,
bámulta a kezét. Nem volt benne semmi szokatlan. Minden reggel ezt
látta, amikor felkelt, és ezt látta lefekvésnél is. Most
valahogy mégis minden más volt. Mintha ez az összekulcsolt kéz
lenne a megoldás mindenre, mintha a mozdulat következtében az ima
is megszületne, de semmi sem történt. Csak nézte a kezét
majdhogynem áhítatosan, de semmi sem történt. Nézte a kemény,
munkától kérges kezeket. Számolgatta az itt-ott észrevehető
kisebb vágásokat, sebeket. Semmi változás. A bőrkeményedések
is ugyanott voltak, a tenyere és az ujjai találkozásánál lévő
apró párnácskák helyén. A tenyerébe vésett életvonalak,
amelyek a sors kiolvashatatlan döntéseit tartalmazták most is mély
árokként húzódtak. Ugyanott. A tövig rágott körmein sem volt
semmi változás. Na jó, talán mégis. A tegnapi vörös foltok
elmúltak, a körömágynál feltépett bőr már kezdett behegedni,
de akkor is, semmi egyéb. Idegesen kapargatta a már félig feljött
körömlakkot, s kelletlenül megállapította, ez nem egy igényes,
hanem egy dolgos kéz. Nem vonzó, de bizonyíték. Ez is azt mondja
mi mindent megtett. Ő mindent megpróbált. De itt, már csak az ima
segíthet...
