Érettségi - Rendező, színész, karakter

RENDEZŐ, SZÍNÉSZ ÉS KARAKTER

Audrey Tautou számomra tipikusan az a színésznő, akinek nem kell sok filmjét látnom ahhoz, hogy azonnal megszeressem és  rögtön tudjam melyik feladatot válasszam.

Elgondolkodtató volt számomra, hogy vajon én mit tennék meg azért, hogy kiderítsem az igazságot, hogy felkutassam az igaz szerelmemet, hogy örömet szerezzek másoknak még akkor is, ha azok vadidegenek. Ami számomra mindkét filmből kiderült, és amit nyilván a rendező, Jean-Pierre Jeunet is hangsúlyozni próbált, az “az igazság felszabadít” eszme, legalábbis én így értelmeztem mindkét filmet.

Amelie es Matilde rengeteg közös és eltérő tulajdonsággal rendelkezik. Persze ezek megkeresése vagy sokkal inkább megtalálása nem volt egyszerű, számomra egy kissé nehézséget okozott a történelmi különbségek átugrása, mindezen szempontok elhanyagolása és csak a lényegre való koncentrálás. Mert ugye az egyértelmű, hogy minden korban mások a szokások, mások erkölcsi normák.

Audrey Tautou hihetetlen tehetséggel van megáldva, elképesztő, hogy az arca mennyi érzelmet tud kifejezni a legkisebb arcrezdüléssel is. Nem csak bájos és szép, hanem ártatlannak is tűnik azokkal az őzike szemekkel, amik mindig a távolba révednek, mintha csak valami különös dolog járna a fejében, amit  nézőként nem értetünk meg. Ez a titokzatosság teszi őt számomra az egyik legérdekesebb színésszé, meg persze az, hogy könnyedén el tud rugaszkodni minden szerepétől éstermészetes kisugárzásával élettelibbé teszi a megformálandó karaktert. Amikor Ameliet látom, vidámnak és gondtalannak érzem magam, amikor pedig Matilde szemével látom a világot, bánatot érzek nem kevés derűvel fűszerezve.

Jean-Pierre Jeunet keze is benne van ebben, nyilvánvalóan. Tetszik, hogy mindkét filmjében meg tudta jeleníteni az emberek igazi valóját. Mert ugyan ki nem talált magára egy-egy karakterben? Én igen.  Mindét filmben megtaláltam valakit, akivel azonosulni tudtam úgy isten igazából. Hol nincs bosszantó főnök? Ki ne találkozott volna már olyan emberrel, aki a maga érdekeit helyezi előtérbe? Ki nem szeretne néha bosszút állni, egy kicsit másokat bosszantani? Ki az, aki még nem látott olyan embert, aki mániákus mizofóbiás? Ki nem ismer valakit, aki állandóan a csontjait ropogtatja? Hány olyan ember van, aki beleőrült a tehetetlenségbe, a félelembe? Mind ismerünk ilyeneket, mind találkoztunk már kirívó, egyedi emberekkel, és ettől lesz mindkét film olyan egyedi, mégis valósághű.

Ami talán számomra mégis negatívumként tűnik fel – és ami közös mindkét történetben, nyilván a rendező miatt – az a narrátor vagy sokkal inkább a narráció. Az Amelie csodálatos életében annyira még nem volt zavaró, hiszen rengeteg háttér információt tudtunk így meg, ám minkét esetben olyan érzésem volt, mintha a néző az én gondolataimba, agyamba sugározná azt, hogy kiről mit gondoljak.

Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, keresek három érzelmet mindkét filmben és azon keresztül fogom elemezni, hogy milyen is Audrey Tautou karakterformálása. Melyik szereplőnél, milyen vokális vagy éppen metakommunikációs jeleket használ.

1.      Kíváncsiság

A hosszú jegyességben Matilde egy a dobozban talált levelet ad át a címzettnek, egy kocsmárosnak (36:01-38:42), míg az Amelie csodálatos életében Amelie magát a dobozt adja át a tulajdonosának(29:31-31:37).

A két eset ugyan nagyon hasonlít, ám a két karakter indokai nagyon különbözőek. Amelie nagyon önzetlennek tűnik, hiszen egy régi emléket nyújtott át a tulajdonosnak, saját költségén kereste fel Őt, a saját szabadidejét áldozta fel erre a kutatásra, ráadásul mindvégig névtelen akar maradni, nem kér érte semmilyen jutalmat, vagy ellenszolgáltatást. A férfit is egy kirakatból figyeli, mimikájával nagyon jól kifejezve a feszült várakozást. Hatásos az a kis feszes mosoly,  amit csak egy pillanatig láthatunk az arcán, ahogyan a nagyra nyitott szemek is azt fejezik ki , hogy mennyire kíváncsi a másik reakciójára, az üveghez nyomott orr pedig számomra nagyon átütően felhívta a figyelmet Amelie feszültségére, a reakcióra vágyó éhségére, hogy végre megtudhassa, volt e értelme a kutatásának, az álmának, miszerint ha ezzel  örömet tud okozni a férfinak, másokon fog segíteni, akárcsak  Teréz Anya.

Matilde vele ellentétben nem önzetlen, még akkor, sem ha a kocsmárosnak egy neki szóló levelet ad át. Attól a pillanattól kezdve, hogy bizonytalanul bebiceg az ajtón, látható, hogy naivitása ellenére kellően határozott, ami kissé elütő attól a fajta félénkségtől, ami a halk hangjából és a tekintetéből kiolvasható. Uralja a néző figyelmét, aki azonosulni tud vele, hiszen már várjuk, mi derülhet ki, hova vezethet a nyomozás. Ugyanakkor végtelen türelmet is sugároz, hiszen nem támadja le rögtön a kocsmárost, hanem szépen, nyugodtan érdeklődik, mintha ráérne, holott kezeit idegesen összekulcsolva tartja, amíg a férfi a saját ütemében válaszol neki a kérdésekre. Ugyanilyen türelemmel kérdezi arról, hogy mi történt a kezével, és ezzel szemben megint csak láthatjuk az idegességét, ahogyan a diót morzsolgatja. Udvariassága nem csak ebben nyilvánul meg, hanem a finoman álcázott, tapintatos faggatózásban is, látszik, hogy tekintettel van a férfi érzéseire, nem akarja felkavarni. Ebből is látszik, hogy bár a két karakter indokai mások, a megformálásuk nagyon is hasonló a jelen helyzetben.

2.      Megdöbbenés

Mindkét filmben van egy rejtély, amit a hősnőnek meg kell fejteni. Amelie a titokzatos, összetépett fotón lévő személyre kíváncsi és annak titkára, hogy vajon tényleg szellem -e, míg Matilde Benoit levelét szándékozik megfejteni, hogy vajon abban milyen titkos utasítást rejtettek el. Végül mindkét karakter sikerrel jár, mindketten rádöbbennek a helyes megfejtésre. Ugyan Amelie csak a szerencsének köszönheti, mert éppen jókor volt jó helyen, ám Matilde az éles eszének és szemének. A helyzet ugyanaz, ám a megformálásuk nagyon eltérő. Úgy érzem Audrey Tautou igazán jól bele tudta magát képzelni a két helyzetbe és remekül megteremti mindkét karaktert. Rendkívüli az arcjátéka, a tekintetének apró rezdülései és az önkéntelennek tűnő mozdulatai.

Mikor Amelie elhúzza a fényképezőautomata függönyét a tekintete unott, amolyan semleges, majd megpillantja a vele szemben álló férfit és szinte rögtön életre kel (1:23:04 – 1:23:35). A szeme kitágul a meglepődöttségtől, és mint aki nem akarja elhinni, amit lát, végigméri az egész férfit, hogy biztos legyen benne, nem téved, tényleg egy hús-vér ember van előtte. Még a száját is enyhén elnyitja, tökéletesen játszva azt, hogy döbbenetében levegőt is elfelejtett venni. Aztán ajka szép lassan széles mosolyra húzódik, és a meglepődöttség elszáll a tekintetéből, helyébe pedig a biztos tudás fénye villan.

Matilde karakterformálása ezzel szemben egészen más, az ő arca kezdetekben töprengő, a táblára felírt szöveg megfejtésére próbál rájönni, ezt jól elősegíti az a mozdulat is, amikor finoman az állához ütögeti a levelet, így a nézőnek is feltűnő, hogy jelentőségtelje dologról van szó (1:39:33 – 1:40:11). Aztán letörli a felesleges szöveget a tábláról, rájön a “szerelmesek titkos kódolására” és megfordul. Elégedett mosolya miatt a néző is izgalomba jön, várja a továbbiakat, hogy talán végre eljutunk a megoldáshoz, átragad ránk Matilde lelkesedése, ahogy újra visszanyeri a hitét.  Aztán a tekintete oda- visszajár a két nevelőszülőjén, hogy lássa az ő reakciójukat, vajon ők is értik -e mire jött rá, vajon ők is ezt látják-e a megoldásnak, vajon hisznek -e már neki. És bár mi nézők tudjuk, hogy igaza van és kulcsfontosságú  dolgokat tudtunk meg, mi nem tudjuk visszafogni magunkat úgy ahogy ő teszi, hogy csak egy finom, zárt mosolyt enged meg magának.

Összességében azt kell mondjam, hogy az arcjáték és a metakommunikáció észrevehetőségét mindkét esetben segítették a lassítások és a premier plánok, amik mint tudjuk a jelenetek lényeges pontjainál vannak, és az érzelmek tanulmányozására szolgálnak, így mindig nyomon tudtuk követni az apróbb rezdüléseket és mi is bele tudtuk élni magunkat az ő helyzetükbe.

3.      Csalódottság:

Mindkét filmbe van egy jelenet, ami meghatározó a két karakter számára. Mindkettejüknek volt egy olyan pillanata, amikor elvesztették a hitüket, és amikor átvette az érzelmeik fölött az uralmat a csalódottság, ám megformálásuk nem is lehetne különbözőbb.

Matilde akkor ingott meg abbéli reményében, amikor az egyik, vőlegényéhez vezető ígéretes szálról kiderült, hogy nem nyomravezető (1:24:41 – 1:26:21). Csalódottságát először úgy tűnik sikerül elfojtania, igyekszik mélyeket lélegezni, ez jól látszik a süllyedő majd emelkedő mellkasán, kezével keményen az asztalt markolja, majd merev testtartással feláll. Megpróbál felülemelkedni a fájdalmán, a kétségbeesésén. Aztán rápillant a rossz hír hozójára és elveszti ezt az apró önuralmat is, felpofozza Célestin Poux-t, és a szobájába rohan.

Amelie azonban csak az arcával, s főként a tekintetével fejezi ki önön érzéseit (58:13 – 58:37). Bár ő csak egy félreértés áldozata, nem pedig a hitében rendül meg, csalódottsága épp olyan feltűnő. Az elején egy izgatott mosollyal telefonál, de az hamar lehervad, az arcáról amint rádöbben, hogy a beszélgetés hova tart és hogy Nino hol is dolgozik, vagy inkább feltételezése szerint mivel foglalkozik. Mimikája is mindent elmond, ahogy felvonja a szépen ívelt szemöldökét, ahogy jobbra- balra pillantgat, mintha csak arra várna, hogy valaki elnevesse magát és azt mondja, ez csak vicc volt. Száját is döbbenten elnyitja, majd elakadó lélegzettel lecsapja a telefonkagylót és csalódottan néz maga elé.

Érdekes volt látni, ahogy mindkét karakter először izgatott lesz, aztán csalódott, mindezt más és más eszközökkel kifejezve. Úgy látom, itt is megmutatkozik Audrey Tautou sokoldalú, karakterformáló tehetsége.

Azonban meg kell még említenem a rendezőt, Jan Pierre Jeunet is. Nélküle nem jöhetett volna létre ez a két film, vagy ha igen, azt hiszem nem lettek volna ennyire élvezetesek. Azt már megtanultam a filmezés során, hogy rendezői utasítások nélkül a színészek is egészen más minőségben teljesítenek. A két film elemzése során úgy éreztem a rendező nagy hangsúlyt fektetett a szereplők belső érzései és a film hangulata által keltett érzések megmutatására, ami nyilvánvalóan nem csak a színészeknek köszönhető. Tetszett, ahogy egyes jelenetekben a lényegre tereli a figyelmet és ezáltal gondolkodásra késztet engem, mint nézőt, és mint elemzőt. Ez a munka megtanított arra, hogyan kell egy filmet értve nézni, és nem csak látni.

Jean-Pierre Jeunet - Pierre Jenu Hosszú jegyesség (Un long dimanche de fiançailles)

Jean-Pierre Jeunet - Amelie csodálatos élete (Le fabuleux destin d'Amélie Poulain)

MOZGÓKÉP KULTÚRA ÉS MÉDIAISMERET

ÉRETTSÉGI-VIZSGAMUNKA

Készítette:

Rabatin Olívia

11. B

Szemere Bertalan Általános Iskola és Gimnázium

Bp. 2013.